9.fejezet - Midnight Memories

Üdv.!:D Meghoztam a 9.fejezetet (!!!) Remélem tetszik ez a rész IS.!:DD Ne feledjetek el pipálni vagy megjegyzést írni!:D Szerencsére sikerült egy elég jó részt összehoznom (szerintem) :)) Jó olvasást kívánok hozzá! Ill. köszönöm az eddigi 13 (!!) feliratkozót. Remélem még gyarapodni fog :3 xx

                                                           

                                                           *Miranda szemszöge*

A lépcső alján heverve bambulok a lakás ajtóra. Várom, hogy valaki benyitva észre vesz. Nem tudok kiabálni, valahogy nem megy. A telefonom a dohányzóasztalon fekszik. A szememet próbálgatom nyitva hagyni, de nem sikerül. Nem emlékszek már semmire…

                                                           *Harry szemszöge*

Bűntudatom volt. Nagyon rosszul éreztem magam ezután. Talán vissza kéne mennem, hogy bocsánatot kérjek. Benyitottam az ajtón és Ő ott feküdt. Sápadt bőrrel, véres kézzel. Oda rohantam hozzá majd a fejét felém forgatva próbáltam felébreszteni. Nem reagált semmilyen tettemre se. Egyre idegesebb voltam, sőt…Magamat hibáztattam minden miatt. A karomba emeltem majd a legközelebbi kanapéra helyeztem Őt. Nem tudtam honnan jön ez a sok vér. Keresni kezdtem a sebet amit egyhamar meg is találtam a hasa környékén. Valaki meglőtte… De ki lehetett az? Kirohantam a fürdőbe majd egy vizes törölközőt helyeztem az arcára. Ekkor észbe kaptam, és telefonomat előkapva hívtam a mentőket. Míg azok ki nem értek, addig ott ültem mellette és aggódtam. Hirtelen csengetni kezdett valaki. Már megörültem hogy megjöttek a kórházból, de nem. Louis volt az. Kirohantam hozzá majd beráncigáltam. Közben értesítettem a problémákról.

-          Louis, nagy gond van.

-          Te meg mit keresel itt? – faggatott.

-          Nem ez a lényeg, az hogy Miranda…

-          Mi történt vele??? – nézett rám egyre idegesebben.

-          Valaki miután eljöttünk – szerintem – meglőtte. Azaz hogy ennek a nyoma látszik a hasán.

Várakozás nélkül, hirtelen mozdulattal félre lökött, majd a házba sietett. Kereste Őt, de csak a vért látta a lépcsőn. Jobbra fordította fejét majd meglátta Mirandát a kanapén feküdve.

                                                         *Louis szemszöge*

Bár megcsalt engem, bár összetörte a szívemet, még is könnybe lábadt szemekkel guggoltam mellette. Nem tudtam mit csinálni, nem tudtam gondolkodni. Rossz volt őt ott látni vérző hassal. Felültettem őt majd kabátomat hátára terítve felkaptam ölembe. Nem vártam. A kocsiba tettem és indulni akartam vele.

-          Hova mész?! Már kihívtam a mentőket! – förmerdt rám Harry.

-          Menjél el innen. Vagy csinálj amit akarsz, nem hagyom hogy meghalljon!! Hívd a szüleit!

Beszálltam a járműbe majd jobb lábam a gázra fektettem. Tövig nyomtam azt, hogy időben bent legyünk. Csak az ideg látszódott rajtam, hogy ereim a homlokomban kidudorodtak. Ekkor Miranda felszólt;

-          Louis?

-          Shhh. Maradj csöndben. Mindjárt bent vagyunk.

Megérkeztem vele a bejárathoz. Ki ugorva a kocsiból, máris egy nővért hívtam.

-          Segítsenek!!

Senki se figyelt rám. A kórház rémisztő csendben lapult. Üvöltöztem, keresgéltem. Sehol senki. Vissza rohantam az autóhoz majd kikaptam Őt is.

-          Valaki!! – üvöltöttem még hangosabban.

Nem bírtam tovább, nem szégyelltem hogy férfi létemre zokogok. Szeretem ezt a lányt, nem hagyom hogy meghalljon. Még ha… a legjobb barátommal meg is csalt. Megmentem őt. Leültettem egy tolószékbe, és egyedül tovább kutattam. Egy őr állított meg és tolt ki az épületből. Üvöltöztem vele, de nem hagyott békén. Csak egy megoldás van. Csak egy. Behúztam neki egyet majd rohantam vissza. Rohantam ahhoz a lányhoz aki akkorra már teljesen elsápadt. Féltem hogy elvesztem őt. Még egyszer újra. Végre megjelent egy orvos aki azonnal elvitte őt. Elszakította tőlem. Leültem az egyik műtő előtt és vártam. Vártam, hogy kijöjjön onnan valaki. Nem éreztem jól magam. Fájt hogy csak úgy elhagytam őt. Felhívtam a srácokat. Mindegyikük azonnal ide sietett. Zayn már ideért előttük. A falhoz támaszkodva állt, majd verte azt. Órákig álltunk ott és vártunk megint. Az orvos talpig fehérben kinyitotta az ajtót és oda állt elém. Ott állt előttem és nézett a szemeimbe. Leakasztva szája elől a zöld maszkot kezdte mondani mi van a lánnyal. Vállamra helyezte egyik tenyerét majd mondta:

-          Sajnálom. Túl későn hozták be a hölgyet. Nem tudtuk megmenteni.

-          Hogy mi van? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

-          Őszintén sajnálom…Részvétem.

Félre löktem a dokit majd berontottam a műtőbe. Ott feküdt letakart testtel. Nem hittem a szememnek miközben a haját simogattam félre. A gyönyörű szemei örökre lezáródtak. Sápadt arca még mindig virít. Selymes hangja többet nem szól fel. Felordítva egy nagyot kezdtem zokogni. Zayn a hátam mögött állt. Ott állt és nézett előre. Visszapillantottam rá s láttam szemeiben a könnyet ami lassan elindult lefele. Csak annyit mondott;

-          Húgom…

Kimentem a többiekhez majd elmondtam nekik is. Miranda szülei is ott álltak mikor oda sétáltam hozzájuk. Mosolyogtak mind ketten és várták hogy közöljem, a lányuk él, és jól van.  Mir anyja mosolygó száját egy perc alatt le görbítette. Az apja is. Harry szemben velem, s Niall mellettem. Hazz ki sétált a váróból.

Ekkor hirtelen felébredtem. Csak álom volt. Egy rossz álom ami ekkor jött. De az orvos ugyanúgy kilépett a műtőből. Ugyanúgy a vállamra tette kezét és mondta:

-          Akinek ilyen szerető párja van, akinek ilyen kedves családja van, az nem hagyja őket itt ilyen egyszerűen. A hölgy él, és hála Istennek túlélte a harcot. Bemehet hozzá.

-          Köszönöm.

A kő ami akkor abban az órában a szívemet terhelte leesett. Lassan besétáltam a lányhoz aki ott aludt az ágyában. Mellé húztam csendesen egy széket majd tenyerét az enyémbe szorítottam.

                                                       *Miranda szemszöge*

Hideg van. Csend és homály. Lassan nyitottam ki szemeim és azt a személyt láttam először akire nem számítottam. A kedvesem ült ott és fejét az én kezemre hajtva pihent. Visszaszorítva tenyerét felpillantott rám és mosolygott egyet.  Próbáltam én is felhúzni számat de ez még nem ment annyira. 

Csak egy könnycsepp gördült le szememből amit Louis egyik ujjával letörölt. Lassan bejöttek a szüleim is és a többiek is. Boldog voltam hogy mindenki aki számít ott volt. Még ha Harry is, aki miatt történt ez. Louis mielőtt elment rákérdezett:

-          Nem emlékszel, kitette ezt?

-          Dorian.

-          Dorian?? Őt ismerem… Most megyek, ne haragudj.

Fel pattanva sietett ki a szobából. Niall ült le mellém cserébe.

-          Nézd hoztam neked valamit.

-          Jaj, egy maci. Köszönöm Niall. Köszönöm…

-          Szívesen, gyógyulj meg hamar.

Mindenki oda ült mellém kivéve Harryt. Ő neki dőlve az ajtófélfának vigyázott rám. Legalábbis amíg elaludtam. De talán Louis azért volt velem ilyen kedves, mert megsebesültem? Nem is bocsátott meg? Elment és itt hagyott. Talán vissza se jön hozzám…