18.fejezet - Köszönöm...

 Mivel hamarosan eljön a prológus is, amit nagyon nem várok mert imádom ezt a blogot, így hát fokozom az izgalmakat. Kitettem egy szavazást, hogy legyen e 2.évad. Rajtatok IS áll a döntés, hogy maradjon e a blog vagy se. Jó olvasást. Xx

A férfi egyre dühösebbé kezdett válni azért, mert nem engedelmeskedtem akaratának. Próbáltam magamon kívül hagyni a sértő szavakat de sehogy se sikerült. A rozoga autó ajtaja nyílni kezdett; kihasználva a zajt, kibújtam lábbelimből. Hátrálni kezdtem az erdő felé, ő pedig közelíteni. Aggódtam. Az ég már felhúzta szürkés, borús alakját. Bent a fák között sűrű köd pihent, ami megnehezítette a kilátást. De még is az az egy út maradt, ahol el tudnék bújni. A lehelet meglátszódott néhol ami még borzongatóbbá váltotta a helyzetet. A férfi nem volt alacsony termetű. Nem mondhattam gyengének, hisz látszódott, ahogyan a póló rátapadt a kisebb bicepszeire. Szerintem olyan 25 év körüli lehetett. Piros baseball sapkája elég kivirító volt. Arca alig látszódott a ködben, ráadásul a piszok is takarta azt. Keménynek tűnő bakancsával előrébb lépett, mire én is ugyan ezt tettem, csak hátra felé. Arcának mimikája még inkább dühösebbé vált; jobb karját felém nyújtotta, hogy elkapja enyémet. Lépteit felgyorsította, s hangját megköszörülte.

         -     Csak annyit mondtam, hogy ülj be abba az autóba ott. Nehéz felfogni?

Nem szóltam csak lihegtem. Már akkor fáradt voltam a sok gyaloglástól. De az adrenalin szintem a magasban lebegett már, így hát nem tudtam kontrollálni magamat. Futni kezdtem egyenesen az erdőbe. Nem gondolva arra, hogy elveszhetek még jobban. Alattam az ágak ropogására figyeltem fel, ami szinte visszhangzott. De a hang még mindig közel volt. A rekedtes üvöltés még jobban megremegtetett, szóval egyre gyorsabban futottam. Egy nagyobb fa alatt pihentem le pár percre. Csend borította el a környezetemet, ami egy pillanatra nyugtató volt. Végre leráztam azt az őrültet. Mély levegőket szippantottam, amik segítettek legyőzni a félelmem, amíg újra meg nem hallottam a lépkedéseket. Újra ropogni kezdtek az ágak, újra itt van. Nem adja fel olyan könnyen. Újabb futásba kezdtem. De egy váratlan fordulat mindent megváltoztatott. Talán megmenekülhettem volna, ha nem ugrik elém egy másik elmebeteg. Valószínűleg annak az embernek a társa…

                                                                   *Harry*

Talán anyám túlzásba esett egy kicsit. Nem értheti az én dolgaimat. Mirandát szeretem, és mindenképpen vele maradok. De még is valamit mondanom kellett neki. Megvakartam homlokomat majd lendületből a hálószoba felé indultam. Arra számítottam, hogy végre nyugodtan TV-z hetünk és pezsgőzhetünk. Mikor beléptem a szobába senkit se találtam. Mir cuccai is eltűntek. De nem mehetett el, hisz nincs mivel. Nem gondolkodtam sokat, elindultam a kocsi felé. Lassan gurultam végig az úton, hátha meglátom valahol sétálni. De sehol semmi. Egyre jobban idegeskedtem, mikor megláttam valamit az út szélén. Félre álltam és oda sétáltam. Egy pár cipő volt. Lemerem fogadni, hogy az Övé. Pár méterrel tőlem megláttam egy piros furgont. Gyanús volt, ahogy egy helyben állt. Próbáltam megállapítani a rendszámot de túlságosan is messze volt. A kocsi felé siettem, hogy közelebb menjek de ekkor meghallottam egy sikítást. Gondolkodás nélkül az erdőbe rohantam…

                                                               *Miranda*

A félelem egyre jobban hatással volt rajtam, ami egy sikítással tört ki belőlem. Hátrálni kezdtem, miként őt is letudom rázni. De ekkor újra nekimentem valakinek. Nem néztem hátra, féltem. De még is meg kellett bizonyosodnom arról, hogy ki is az. Megmentő vagy el rabló? Most már biztos, hogy soha többet nem látom Harryt. Inkább a mélybe ugrok, mint sem hogy egy őrült végezzen velem. Lassan hátra biccentettem a fejemet amivel újra a piros sapkás férfit láttam meg. Két kezével az én karomat fogta, de nem gyengéden, teljes erőből. Feladtam. Hiába ütögetem, hiába kiabálok, semmit sem ér. Hagytam, hogy magával rántson ki az erdőből. A könnyek, amik akkor gördültek végig mind igazak voltak. A sok emlék, minden rossz ezekben a cseppekben voltak. Megbántam mindent amit tettem, még azt is, hogy eljöttem Hazza szüleitől. Csak kerülnék oda vissza…

                                                                *Harry*

Aggódok. Az erdő végtelein fái borítják be a kilátást, amitől még nehezebb megtalálni a lányt. Egy kisebb szabad résznél álltam meg ahol alaposan próbáltam körbe tekinteni. Csak egy újabb hangot adna, csak egyet amivel segítséget ad nekem. Egy kiálló fa darabra ültem és azt éreztem, hogy elvesztettem az összes reményt. Soha nem találom meg őt. Sosem sírtam igazán, de most igen. Mi lesz velem ha nem találom meg őt? Úgy érzem, hogy a szívem egyre kisebb darabjaival küzdök. „ELÉÉÉÉG!!!” – üvöltöttem fel. A harag még jobban ellepi a testemet. Hirtelen pattanok fel és rohanok tovább. Kisebb zajra lettem figyelmes mellettem, a zöldesebb résznél. Lassan indulni kezdtem arra. Ekkor megláttam két férfit és egy személyt akit éppen magukkal ráncigáltak. A lábára pillantottam, ami csupasz volt. Hiányzott a cipő róla. Erről a kis dologról jöttem rá, hogy az akit magukkal visznek Miranda. Gondolkodás nélkül kigyalogoltam az ösvényre, majd teljes erőből tarkón vágtam a férfit.

                                                               *Miranda*

A szívem nagyot dobbant, mikor a két kar elengedett, és megláttam Hazzát. Azonnal karjai közé omlottam.

- Harry, köszönöm.. – szorongatom az ingét miközben Ő lassan lefelé nyúl a pisztolyért. Szemeimmel követem az eseményt. Sosem láttam még Hazzát fegyverrel a kezében, de ha jól megfigyeltem, elég profin tartotta. Arrébb lökött magától, hogy biztonságban tudjon. Arca vörös volt a dühtől, nyakán az erek meglátszottak. Ujját a ravaszra tette majd a fiatalabbik fiú felé szegezte azt. Felém fordította fejét majd halkan oda súgta; „Szeretlek.” Szemeit újra a többiekre szegezte, majd nagy sóhajtással közölte nekem.

- Fuss.

- Nem hagylak itt. – feleselem.

- FUSS !! FUSS MÁR!! – üvölt vissza teli torkából. - Dobd el a fegyvert! – kiállt a másiknak. – Fuss oda és vedd el azt a rohadt fegyvert!! – utasít.

Oda siettem majd lehajolva felemeltem azt. – MENJ! – kiállt újra.

Hátat fordítottam majd rohanni kezdtem. Nem láttam merre, csak futottam. Futottam teljes erőmből, már ami maradt. De fél úton bele ütköztem egy ismerős arcba. Szemben állt velem egy puskát tartva.

-          Dobd el a pisztolyt Miranda!

-          Mit keresel itt?

-          Hogy mit?! Én béreltem fel ezeket az embereket.

-          Honnan tudtad, hogy pont ma este fogok itt sétálni?

-          Az legyen az én titkom! De most már tényleg dobd el azt a stukkert.

Már a célnál voltam. A megmenekülés útján futottam ott hagyva valakit, azokkal az emberekkel. De még sem vagyok biztonságban. Lassan a földre helyeztem a fegyvert, engedelmeskedve a parancsának. Közelebb lépkedtünk egymáshoz de annyira, hogy a puska már a homlokomat súrolta. Gondolkodás nélkül meghúzhatta volna a ravaszt, de nem tette. Kezemet ökölbe szorítottam majd egy érzékeny pontot kerestem. Megtalálva azt erősen megütöttem, amivel el gyengítve eltudtam fordítani a fegyvert. A sorsot múlt csupán, hogy ki is hal meg azon az este. A fegyver elsült…