21.fejezet - Szeretem, ahogy rám nézel.

Ártatlan arcába fúrom tekintetemet, majd megkaparintom kezét.

-          Miért van az, hogy ahányszor meglátlak, újra és újra beléd esek? – érdeklődök.

-          Nem tudom. – mosolyodik el.

-          Semmi…

Hátat fordítok, majd visszafelé sétálok az épületbe. Ő követ. Az emberek lassan fogyni kezdenek, de néhány pár még besétálgat a házban. Halk, lágy zene szól a hangszórókból s halvány fény világít. Harry eltűnt. Megint elhagy. Minek is maradjak? Kinek hiányoznék? Ő az egyetlen, aki minden titkomat tudja. Nincs semmilyen ok, ami miatt maradnom kéne… Lesütött, szomorú szemekkel ballagok ki az épületből. Egyedül… Ki érek s megpillantok a földön valami anyagot. El akarok lépni mellőle, de valami, ott bent, visszatart. Fejem lefelé irányítom. Felkapom a fekete selyem szövetet, ami hasonlít Harry ingjére. Arra az ingjére, ami ma este rajta van. Ez csak egy ártatlan ruhadarab, semmi más. Gondolkodásomat egy öregebb úr szakítja félbe.

-          Hölgyem, ezt önnek hagyták itt. – leheli ki a betűket lágyan.

-          Mi ez? És ki küldi? – halmozom el kérdésekkel.

-          Nem tudom, én csak átadom.

Egy kis papír fecni volt melyre egy rövid kis idézet volt firkantva;

                                     „ Minden szívnek van egy gazdája”  

Többször is próbálok a szavak mögé lesni, hogy meg tudjam miért és ki is írta ezt. A szívem minden féle képen Harryt próbálta gyanúsítani. Ez is csak egy cetli, gondolom mielőtt elment az előtt hagyta itt… Hívok egy taxit, hogy minél hamarabb haza jussak. Miután beülök, hiába beszélek a sofőrnek, az nem hallgat meg. Csak visz. Visz valahova, ami nem az otthonom irányába van. Az ég már rég felvette sötét takaróját. A hold fényesen világít be a taxi ablakán, ami még mindig engem szállít. Elgondolkodok, amivel aggódásom próbálom csillapítani. De nincs időm, mert a jármű megáll. Egy újabb tárgyat nyújt át mikor kiszállok, majd elhajt. Ez egy kis dobozka volt az melyben egy újabb fecni pihent.

                           "Az igaz szerelem felemel, és mindig többre sarkall."

Vajon mire megy ki a játék? Itt vagyok egy elveszett házzal szemben egy fekete dobozzal tenyeremben. Fogalmam sincs mit tegyek, pusztán állok és várok a csodára. A csodára, amit egyhamar meg is kapok. A szívem hevesen kezd verni, a levegőt kapkodom, s pupilláim nagyra nyílnak. Ott áll ő az ajtóban és engem vár.  Csak egy apró mosolyt lop tőlem, majd megfordul s beindul a lakásba. Mint ártatlan kislány követem az alakot nem gondolván arra, hogy mi fog történni.  Erős rózsa illat ütközik arcomba, amint benyitom a hatalmas fém ajtót. Ott lépked a lépcsőkön lassan, de még is nagy léptekkel. Utána indulok… Igazi labirintusnak érzem a helyet amíg bent vagyok, de  hamar nagyobb terembe találom magamat. Talán ez a legutolsó emelet, mert Harry ott áll. Nem mozdul, nem menekül. Áll és vár. Apró léptekkel közelítem meg az alakot. A célnál vagyok, nincs vissza lépés. Félek, pedig tudom, hogy ő vigyáz rám. Oda érek hozzá. Kezét kinyújtja, majd átkulcsolja derekam s a szememet próbálja megvizsgálni az övével.

-          Mit találtál megint ki? – súgom.

-          Shhh… - emeli el tőlem jobb kezét majd végig simítja arcom.

-          Meg akarsz ölni?

Nincs válasz, csak egy csók. Belemarkol tenyerembe majd maga után húz.

-          Még is hova viszel? – faggatom.

-          Nem lehetsz ennyire kíváncsi.. Miranda, nyugi. – neveti el magát.

Megállít a talán utolsó ajtó előtt s arra utasít, hogy csukjam be szememet. Engedelmeskedtem szavának s vártam. Percek telnek el amíg egy helyben idegeskedek, de újból érzem, hogy itt van. Itt van mellettem és újra megmarkolja tenyerem. Még mindig csukott szemmel bukdácsolok előre, amíg nem lágy hangon felszólít:

-          Kinyithatod a szemed, éd… - csuklik el hangja, de újból próbát vesz, s kezdi elölről – édesem…

Sosem mondta nekem, hogy édesem. Csak most. Ez talán számára egy különleges alkalom… Izgatottan nyitom ki szemem s pillantom meg a csodásan kidíszített szobát. Telis tele van fotókkal, amiken csak is mi vagyunk…

A virágok, a cetlik, az idézetek… összeállt a kép. Harry így vezetett ide, ezekkel a kis jelekkel, amikről a rosszat sejtettem. Úgy érzem, szárnyakat növesztek a boldogságtól. Soha nem éreztem ilyen jól magam…

- Szeretem, ahogy rám nézel. Szeretem, amikor csak én vagyok a fontos. Szeretem amikor velem vagy. Szeretlek. – vörösödik el orcája majd megcsókol…

Remélem tetszett ez a rész! Nagyon-nagyon szeretném ha kapnék visszajelzést mert kezdem elveszteni a reményt.... Xx